Amikor a feleségem megkérdezte, hogy minek építek még egy bringát, amikor van már nekem négy másik, elsőre nem tudtam meggyőző választ adni. Mármint olyat, ami őt meggyőzné. Nekem természetesen kétségem nem volt afelől, hogy halálosan szükségem van arra az ötödik biciklire. És épp letettem a nagy esküt, hogy ez aztán tényleg az utolsó. Majdhogynem magamnak is megesküdtem, de végül ezt megúsztam. Így később tudtam egy kicsit korrigálni az ígéretemet: egy darabig ez lesz az utolsó. Nem tartott sokáig az egy darabig. És azóta eltelt több darab is. Na de minek az embernek több bicikli? Először inkább azt mondom el, hogy minek egy amúgy normális embernek több bringa. Nos, több biciklire azért van szükség, mert minden terepre más kerékpár az ideális. Hegyen-völgyön az ember montival jár, ha lehet, teleszkópossal, hogy ne essen ki a tömés a fogából, amikor lefelé csapat a Kékesről. Városban viszont teljesen értelmetlen mélyen barázdált, dagonyára tervezett, vaskos, 26-os gumikkal menni. Egyrészt elképesztő energiát veszíthetsz már azzal, hogy fölöslegesen hatalmas súrlódási erőt kell leküzdened. Egy 26-os kerékkel - amit jellemzően 3-4 barra fújsz fel, míg egy országúti bringát 7-10 barra - soha nem fogsz olyan gyorsan tekerni, mint egy rendes, városi méretű 28-as bringával. Másrészt a monti mély mintázatú kereke még egy szerényebb pocsolyán áthajtva is akkora kupacokban szórja a sarat a hátadra, meg az arcodra - dögös montin nincs sárvédő! -, hogy az így begyűjtött készletből egy hét után földosztást tarthatsz, mint megannyi Károlyi Mihály. Szóval azt mondom, hogy aki szeret biciklizni, és teheti, a tetejébe még biztonságosan tárolni is tudja, az tartson legalább két biciklit, mert minimum ennyi kell ahhoz, hogy semmi jóból ki ne maradjon. Legalább egy városit és mellé egy montit. Egy régi zen mondás szerint a bicikli olyan, mint a legjobb barát. Támaszkodhatsz rá, ha be vagy rúgva. Szerintem evidens, hogy az embernek minél több barátja van, annál jobb. Így történt, hogy elkezdtem mindenféle bringákat építeni. Mert az, hogy kell egy bringa aszfaltra, egy meg terepre, az csak egy nagyon kevéssé differenciált megközelítése a biciklizésnek. Ennél sokkal többféle bringára van szükség, ha az ember egyszer ráérez az ízére. Alapvetően országútikba szoktam beleszeretni, illetve ezeknek a vadállatoknak különféle háziasított változataiba. A monti egy másik világ. Azért jó, ha van egy belőle, mert erdei ösvény azért még mindig több van, mint kerékpárút. És ha egy reggel arra ébredsz, hogy a benned szunnyadó hipszter azt mondja: indulj neki a világnak, testvér, mert ennek ma van a napja, és hagyd el a járt utat a járatlanért, akkor legyen mire ráülni, és kivonulni a civilizációból. Mert vannak napok, amikor rá kell hozni a frászt az illegálban hóvirágot szedőkre az erdőben. Fel kell tudni ismerni ezeket a napokat, és hallgatni kell erre az érzésre. És ehhez azért tényleg kell egy monti. De a szívemnek legkedvesebbek akkor is a keskeny kerekű, különleges megjelenésű, nagy sebességre képes, (lehetőleg muffolt) acélvázas, többnyire a múlt század - azért kemény ezt leírni - 70-es éveitől a 90-es évek közepe-végéig gyártott országúti vázaira épített geek bringák. Meg a szépen felújított gyári versenyek. Meg a leharcoltak, amiknek a fényezését már lekarmolta a lakat. De ott van bennük az a, az a... szóval érted, az a "kéne ez is, mert nagyon tudnám imádni". Mellesleg vadul rajongok a holland biciklikért is. Persze azok közül is a hagyományosabb, régebbi cuccokért. És ez a honlap, meg ez a blog semmi másról nem fog szólni, mint arról, hogy ilyen bringákat építek, ezekkel megyek jobbnál jobb helyekre, és megpróbállak rávenni, hogy építs egyet te is. És járj vele minél többet. Hiszen az élet rövid. Mehetsz bringával is. :rock: |
Blog >