GeekBike Blog - Gondolatok bringaépítésről, bringázásról |
Blog
Az indián, ki átlépte házunk küszöbét, nagyon ronda volt
A feleségem egy ideig azt hitte, több biciklim már nem lesz. Merthogy van már mindenféle elképzelhető felhasználásra ideális példány, így aztán minek még egy. Hacsak nem azért, mert egyik az odamenős, a másik a visszajövős bringa lesz. De persze mindig meg tudom lepni valamivel. Amikor a nyáron a Gepidát vettem, ami hosszú idő óta az első olyan bringa, amit nem én építettem valami roncsból, hanem szinte gyári (csak néhány dolgot cseréltettem ki rajta rögtön az üzletben, még az üzembe helyezés előtt, hogy tényleg olyan legyen, mint amilyennek elképzeltem), azzal magyaráztam, hogy kellett egy gyors és nagy teherbírású bringa, amivel több napos túrákra is lehet menni, sok csomaggal, bírja a földutat is, és nagyon, de tényleg nagyon kényelmes. Ennek a Gepida maximálisan eleget is tesz. Július végétől augusztus végéig jóval több, mint 1000 kilométert tettem bele, és imádtam. Augusztus végén Papp Zoli barátommal (Fangio gazdája) mentünk egy 280 kilométeres Balatonkör + Káli-medence túrát is. Videó itt. Ezzel már - polgári gondolkodású emberek számára - valóban (szinte) mindenféle biciklim lett, de legalább is nem lehet azt mondani, hogy nem tudnék az adott helyzethez legmegfelelőbb bringával menni. Na de így van-e ez valójában? Hát persze, hogy nincs így! Mert naná, hogy az élet nem élet egy igazi cruiser nélkül. A cruiser valójában mindenben ellentéte azoknak a bringáknak, amiket eddig építettem. Merthogy az eddigiek mind vékony acélvázas, országúti gépek voltak. A cruiser viszont 26-os, és minden, csak nem vékony kerekű. Mindenképp valami egyedit szerettem volna, így a kereskedelemben kapható darabok szóba se jöhettek. Egyrészt, mert az nem kihívás, másrészt mert olyat nem gyártanak, mint amilyet én elképzeltem. Vadásztam hát egy, a hirdetésben lepukkantnak tűnő, rendkívül visszataszító dizájnnal készített példányt igen méltányos áron. A Hervis áruházak Scirocco kerékpárcsaládjának volt ő szerencsétlen külsejű, ám kiválóan felszerelt tagja. A felhasznált alkatrészek alapján legfeljebb a kilencvenes évek elején gyárthatták. Íme, így érkezett meg hozzám:  Az már biztos, hogy valami indián neve lesz, és nem, egy cseppet sem fog hasonlítani mostani önmagára. Annyira nem, hogy már szétszedtem, már elámultam a makulátlan tisztaságú, és gyakorlatilag minimum 20 évig Csipkerózsika álmot alvó alkatrészein. Minden csavar krómtiszta, WD-40-et még ijesztésképpen se kellett használni. Az anyák önzáróak. Ebből is, no meg a német nyelvű Hervis címkéből is gondolom, hogy nem a magyar piacra gyártották. (A gyarmatokra semmit sem szállítanak önzáró anyával ebben a kategóriában.) A GS-100-as váltó, amelynek tartósságáról és pontosságáról legendák szólnak és ódák zengenek, teljesen gyári állapotban vigyorgott rám. Olajos sárnak nyoma se volt rajta. Aki ezt vette, nem sokat járhatott vele. Annyira nem használták, hogy a hajtóművön még ilyen állapotban volt a matrica:  És nem, a fogaskereket nem én tisztítottam meg: ilyen volt. A szétszerelés, ami most valamivel tovább tartott, mint máskor, mert mindent úgy szedtem le, hogy később is használni lehessen - tehát semmi időtakarékos barbarizmus - igazi élmény volt. A sárvédő belső oldaláról is enni lehetett volna, olyan tiszta volt, a csavar pedig első mozdulatra nyílt, mintha tegnap tekertem volna be, frissen zsírozva. A váz és a villa azóta megjárta már a festőműhelyt, a Fülöp Kerékpárnál pedig megvettem a bringához néhány nélkülözhetetlen új alkatrészt. Mert nyilván kell egy jó széles és kényelmes nyereg, egy modernebb nyeregcső, új kormánycsapágy, lánc, és egy tényleg cruiserhez való kormány (merthogy ez az eredeti minden, csak nem az). A canti fékeket - gyári Shimano, még japán! - nem kapja vissza a bringa, helyette V-fékeket szerelek fel. A képen a végleges színére fújt váz. Mellette egy bordóra fújt BCAmerica váz, amiből egy egynapos Balatonkörre épített bicaj lesz majd tavaszra. De előbb most már a cruiser, aminek most keresek valami jól csengő indián nevet.  Ebben az évben 4 bringát tervezek még hadrendbe állítani: ezt a cruisert, a Balatonkerülőt, egy fixit és egy - na, azt el sem árulom. Nem merem megszámolni, hogy ezzel hány biciklim lesz, de ha minddel megleszek, talán többre már nem lesz szükségem. De ilyet inkább nem mondok, mert hátha nem tudom betartani. |
Öreg Puch menni Balaton
Nehéz lenne megmondanom, melyik a legkedvesebb bringám. Mindegyiket másért építettem, így az összeset a legjobban szeretem valamiért. Az Öreg Puch abban különbözik a többitől - mind különbözik a többitől -, hogy ennek a váza olyan, amilyen volt. Nem lett homokfújva, nem kapott másik színt: ez a bringa a harmincakárhány év összes ráncát büszkén viseli. Jól állnak neki az évek, mint megannyi Alain Delonnak vagy Mick Jaggernek.  Bemutatom az Öreget (Hosszú ömlengés következik. Ez egy érzelmi kapcsolat, tessék megbocsátani a szószátyárságot) A biciklik olyanok, mint a versek: minden műfajból van egy kedvenc. Az Öreg Puch műfaja a túrázás. Családi kiruccanásokra mindig vele járunk. A kisfiam egykerekű féltandemjét is ezzel szoktam vontatni. Van rajta sárvédő, csomagtartó - egyszóval minden, amit a többi bringámról az első percekben szoktam ledobálni, mert ott súlyfelesleg lenne. És van rajta váltó elöl-hátul. Még a gyári dinamót is meghagytam, noha a világítást másképp oldottam meg.  Ez a bringa azért is nagyon kedves nekem, mert úgy vettem meg, hogy pontosan tudtam: semmi szükségem rá, fogalmam sincs, mit kezdek majd vele. Azóta persze nagyon is lett, de éreztem, hogy kell, és hogy elképzelhetetlen, hogy ez másé legyen. A Vaterán vettem, villámáron, meg se kérdeztem, hogy mi működik rajta és mi nem. Egyébként mindene jó volt. A 27 1 1/4-es kerekeket cserélnem kellett. Elöl azért, mert bár szépen kicentrírozták, a felnin látszott egy korábbi ronda sérülés nyoma. Vagy villamossínbe akadt bele, vagy kapott egy randa felütést. Szépen rendbe hozták, tojás se volt, nyolcas se maradt benne, de az oldala elég neccesen nézett ki a sérülés helyén. Hátul szintén találtam gyanús nyomokat, és ha már elöl csere, akkor itt is. A gyári Shimano Positron váltó egy jópofa, de macerás szerkezet, ezért átmenetileg Tourney-re cseréltem. Nemrég vadásztam hozzá egy tökéletes retró Raleigh váltót hátra, hamarosan felteszem. Mégiscsak jobban illik hozzá. De a Tourney nagyon megbízhatóan teljesít, és ez egy túrabringánál fontos szempont. És az Öreg Puch több ennél: ő családtag. Ha bringázni megy a femili, őt visszük. Magányos túrázgatásokra eddig ritkábban jártam vele. Oda inkább egysebikkel megyek. Azokkal sem probléma, ha hegyre kell feltekerni, nem hiányzik a váltó, a kerekei sokkal vékonyabbak, az Öreg Puch tiszteletreméltó 6 barjánál is másfélszer nagyobb keréknyomás és a már-már slick Schwalbe Lugano gumik pótolják azt, amiről le kell mondanom a sebváltó mellőzése miatt. De azért el-eljárok az Öreggel túrázni havonta néhány alkalommal, hadd forogjon a gépzsír a csapágyakban. Az eredeti, segédkaros fékkarokat és a kicsit viseltesebb Weinmann patkófékeket lecseréltem, a bowdenezés pedig bekerült a kormánybandázs alá. Kombisodik az Öreg Ha az egysebi - ami valójában városi műfaj, csak vagyok annyira extrémes, hogy vidékre is eljárok vele - műfajilag olyan, mint egy sportkocsi, akkor az Öreg Puch egy családi kombi Volvo valami turbós, benzines motorral, szóval feltétlenül a jobbik fajtából. Amióta eldőlt, hogy ő lesz az útitársam a Balatonkörön, kapott is néhány volvósan kényelmes és volvósan nehéz extrát. És bár így tényleg felszedett pár kiló pluszt, megmaradt annak a sportos harmincasnak, amilyennek megszerette őt a világ. De főleg én.  Felszereltem még egy zselés nyerget - a Csepel Royal nyereg nagyon szép, de egy teljes napig nem lehet kibírni rajta. A hazai bringautak és különösen a Balaton körüli bicikliút aszfaltminőségét ismerve jónak láttam feltenni még egy teleszkópos nyeregcsövet is. Mindkét döntésem helyesnek bizonyult. Általában sisaktükörrel szoktam közlekedni, de mivel kalkulálnom kellett egy esetleges bukással is - a nagy tömegben elég sokan ütköztek vagy estek -, jobbnak láttam, ha a visszapillantót a kormányvégre szerelem, ezért vettem egy Zefal minitükröt is. A kormányról ledobtam a barna bandázst, és kékre cseréltem. Rá is fért, ment már eleget a régivel. Felszereltem még egy esőállónak látszó iPhone-tartót is. Ami a súlytöbbletet jelentette - egész sokat -, az az agydinamó volt. A Fülöp Kerékpárnál fűztek nekem egy Shimano agydinamós kereket Weinmann felnire, ráadásul rekordidő alatt: reggel kiválasztottam a cuccokat, délután már mehettem is érte. Tipp: most, hogy már dúl a bringaszezon, és minden szervizes keze alatt nyitástól zárásig ég a munka, nem biztos, hogy akkor fognak a legjobban szeretni, ha ilyen sebességű munkát kérsz. Nagyon gyorsan és hibátlanul dolgoznak, de tavasszal-nyáron mindenki szervizeltet. Amikor én ezt a kereket rendeltem, még havazott, és nem sürgettem senkit. Csak ők meg nem váratnak senkit fölöslegesen. Ennyi. A zselés nyereg és a teleszkópos nyeregcső:  Ilyen az országútihoz való kis tükör:  Na de mihez kellett az agydinamó? Nem, nem a világításhoz. Ahhoz vettem egy Magicshine MJ808E fedőnevű lámpát, ami innen elvilágít a Balatonig, meg vissza, az akkumulátora pedig az első feltöltéssel nekem 6 órát ment, és ez a későbbi töltések után még javulni fog. Tekintve, hogy a Balatonkör reggel 6-kor rajtol, és a legpesszimistább forgatókönyv szerint sem kell 6 óránál többet sötétben bringázni (sőt), semmi nem indokolta volna az agydinamót. (Tartalék lámpa egyébként is mindig van nálam.) A menet közbeni elektromos töltés azért kellett, mert szerettem volna, ha az iPhone-t a túra teljes hosszán át használhatom. Egyrészt arra, hogy fusson rajta az Endomondo, másrészt jó, ha tudom nézni rajta az időjárást, nem baj, ha fut a Facebook, a Google Maps, és az se utolsó, ha lehet vele telefonálni, ha úgy hozná a szükség. 206 kilométer és várhatóan 10-15 órányi folyamatos GPS használat mellett mindenképp gondolni kell a töltésre. Na, ehhez kell az agydinamó. Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez Még mielőtt azt hinnéd, hogy elég az agydinamó kivezetését valahogy beküldeni egy USB csatlakozóba, és már tolhatod is rá az iPhone-t (vagy bármilyen más okostelefont), légyszi, időzz el itt pár percet, mert súlyos dollárokat és minimum egy agyvérzést takaríthatsz meg vele. Szóval. Az agydinamóból elvileg 6 voltos váltófeszültség vehető le, annyi watt, amennyit a dinamó ígér. Azonos típusok között is vannak kisebb és nagyobb teljesítményű darabok. A villanykörtének tökmindegy, hogy váltóáramot kap vagy egyenáramot: teszi a dolgát, izzik az izzószála, tehát világít. A LED-es lámpa már nem feltétlen ilyen egyszerű eset, a telefon meg főleg nem. Illik a váltóáramot egyenirányítani, ami zeneileg művelt bringásoknak azonnal az AC-DC zenekart juttatja az eszébe. És valóban: el kell érni, hogy a telefon stabil 5 voltot kapjon, ha esik, ha fúj. És itt jön az első sokk: ha ráteszel egy voltmérőt az agydinamóra, és beállsz egy normál 25-27-es tempóra, akkor azt fogod látni, hogy kb. ugyanennyi volt jön ki belőle. Egy közepes lejtőn kitekersz belőle 50 voltot. Azért ennyivel már oda lehet hegeszteni az iPhone-t a kormányhoz. Szóval ne, soha ne kösd rá az agydinamót a telefonodra csak úgy, mert nagyon hamar nagyon ideges leszel. Körülnéztem, és sem megbízható, sem megbízhatatlan megoldást nem találtam iPhone 5-höz. Megbízhatónak a gyári Apple terméket tartom kritika nélkül, korlátozottan megbízhatónak azt tartottam volna, amihez van legalább egy webes aloldalnyi leírás. Léteznek kütyük, de egyik sem volt meggyőző, és még a legmegbízhatóbbnak tűnőről is azt állította a gyártó, hogy iPhone-hoz nem jó. Aztán azt mondtam, hogy oké, majd ezt megoldjuk, és hetekig nem csináltam semmit. Végül maradt egy hét a rajtig, a kerék ott állt a garázsban, kütyünek meg még nyoma se volt. Konkrétan elszúrtam az időt, nem mentem utána a dolognak. Velo-Power - kütyü a javából! Aki tudja, hogy eredetileg repülőgép-műszerész vagyok (illetve voltam), most azt hiszi, hogy gyorsan építettem egy ilyen szerkezetet. De nem így történt, mert van egy Apukám, aki 50+ éve durvábbnál durvább elektronikai megoldásokat talál ki, és amikor elmeséltem neki, hogy milyen problémára keresek megoldást, azt mondta, hogy ez neki nem kihívás, illetve hogy épp hogy egy szép és izgalmas feladat, és dobjak el mindent, csak vigyem a kereket. Meg egy villát, amiben lehet pörgetni. Az én Apukám 70+ éves, és tavaly ősszel csuklás nélkül eltekert velem Szentendréről Visegrádra a hegyen át, majd vissza, szóval bringa ügyben ő is heavy metalt játszik. Meg agydinamó-iPhone viszonylatban is ott van a spiccen, mert mire másnap megérkeztem a kerékkel, már egy tápegységről hajtotta az újonnan épített kütyü deszkamodelljét, és a saját iPhone-ját töltötte vele hibátlanul. Aztán a Velo-Powert (ez lett a kütyü neve) rákötöttük az agydinamóra, megpörgettük a kereket, néztük a voltmérőt és az oszcilloszkópot, és leesett az állunk. Hogy ez az agydinamó tényleg egy Paks. De a kütyü jól bírta.  Az iPhone-t mindenképp meg kellett védeni a túlfeszültségtől, a szerkezetet, ami ettől védte, és a nagyon stabil 5 voltot biztosította az USB kábeles töltéshez, na azt meg attól kellett megvédeni, hogy miközben védi az iPhone-t, el ne olvadjon. Műszeresen minden rendben volt. Ez volt szerdán. Pénteken már utaztam Földvárra, szombaton rajt. Kellett még egy tesztnap - kineveztük a csütörtököt. :rock: Csütörtökön átszereltem a kereket, és az ideiglenes kivitelben is tetszetős, a 80-as évek FIAT autóinak formatervét idéző Velo-Powert felkütyültük az Öreg Puchra. Mivel minden ideiglenes volt, ezért tépőzáras schölniket (értsd: kábelrögzítő) használtunk, amitől az egész bringa kapott egy kis keleties hangulatot, de ez kifejezetten jól állt neki. Így nézett ki az ideiglenes rögzítőkkel:  És ez volt a "műszerfal" az ideiglenes dobozzal:  A Balatonra utazás előtti napon mentünk egy kb. 20 kilométeres tesztet, és mindent rendben találtunk. A Velo-Power dobozára került egy kapcsoló is. Ezzel bármikor ki lehetett kapcsolni a töltést. Azért került a szerkezetre, hogy ha valamiért mégis túlmelegedne az igazi, nagy, 200 kilométeres teszten, vagy ha az emelkedőkön a dinamó túlságosan visszafogná a bringát, egyetlen mozdulattal ki lehessen kapcsolni. Egyikre se volt szükség, noha a túra elején pszichológiai okokból emelkedőn és szembeszélnél néha kikapcsoltam a töltést. Aztán később már akkor se. 100%-ra feltöltött akkuval indultam, és az első 35 kilométeren egyáltalán nem kapcsoltam be a töltést. Ezen a távon a telefon csak az Endomondo használatától 21%-ot merült, azaz 79%-on állt. Itt még Facebookoztam, telefonáltam haza, hogy igen, elindultunk, mindenki megvan és minden remekül működik. A töltést ezután a pihenő után kapcsoltam be. A többi pihenőhelyen is rendesen Facebookoztam, használtam Google Mapset, telefonáltam is, többször mentem úgy, hogy a telefon kijelzője világított, és a GPS folyamatosan mutatta, hol járunk. Amikor 10 óra használat után eleredt az eső, és a telefont, bár a tok védte, de biztos, ami biztos alapon lehúztam a töltésről, és eltettem a biciklitáskámba, még 65%-on állt az iPhone akkumulátora. Figyelembe véve, hogy a pihenőhelyeken is rendesen kapta a terhelést (ámde álló helyzetben természetesen nem töltöttem), ez nagyon rendben van. Haladás közben még világító kijelzővel is nőtt az akku töltöttsége, és csak a pihenőhelyeken merült. Túlmelegedés nem kínozta, pedig rendesen sütött a nap is. A Velo-Power erre a túrára még deszkamodell formában jött. A rendes, sokkal kisebbre megépíthető végleges nyomtatott áramköri lapot még csak ezután kapja meg, és beköltözik majd egy ennél kisebb dobozba. És ezentúl mindenhová velem jön, mert nagy hasznát vettem. Kösz, Apu! Akit pedig a Balatonkör (is) érdekel, nos, vittünk egy kis sportkamerát, Sereg Krisztián levideózta vele az utat, én meg vágtam belőle egy ilyen kisfilmet: Az élet rövid. Mehetsz bringával is! :rock: |
Bringaexpo 2013
 Az, hogy nem vertem el a pénzt mindenféle kütyükre, esetleg komplett bringákra, egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem éreztem remekül magam, vagy hogy ne lett volna érdemes kilátogatni a kiállításra. Expónak azért nem nevezném, mert egy expón azért többnyire azért vannak kint, mert el is akarnak adni valamit - na, itt az értékesítés mintha nem lett volna cél. De erről később, és egyáltalán nem negatív éllel, sőt, szeretettel. De ámulva azért. Majd a megfelelő résznél. Addig is. Durva szétválasztás alapján azt mondhatom, hatféle látnivaló volt.
Korábban már írtam, hogy engem elsősorban a városi és az országúti bringák érdekelnek. A legjobban azt szeretném, ha tele lenne a város - Budapest és mind a többi magyar város - boldog biciklisekkel, akik ezekkel a bringákkal járnak dolgozni, szórakozni, de még néha színházba is. Bringával vinnék a gyereket az oviba, és még a hétvégén is elmennének valahová tekerni egyet. És mindezt nem azért, mert nincs pénz jobbra, hanem mert ez a jó. Mert ezt szeretik. Most hadd ne keseregjek azon, hogy kevés a bicikliút - egyébként egész sok lett itt az utóbbi időben, és remélem, a példás kihasználtságukból arra következtetnek majd a megfelelő posztokon ülő emberek, hogy jó döntés volt ilyeneket építeni, és kell még. Szóval méltatlankodás helyett hadd beszéljek azokról a bringákról, amelyeket nagyon szerettem látni az expón. Némi távolságtartással vegyes örömmel nézegettem a Gepida standján a pedeleceket. Ezek semmiképpen nem azonosak azokkal a - jellemzően Kínából beáramló - elektromos biciklikkel, ahol csak húzod a gázbowdent, és némán hasít a bringa, te meg csak ülsz, és bámulod a melletted elsuhanó elsőbbségadás kötelező táblákat, míg meg nem érkezik oldalról a Nagy Kék Ifa. Mert ezek a kínai csodák inkább elektromos robogók. A pedelec ennél hagyománytisztelőbb dolog, és bár szerintem bringázás az, amikor tekered a pedált, és maximum a lejtő vagy a hátszél segít ebben, a pedelecre van racionális magyarázatom, és azt hiszem, tudnám szeretni. A pedelec ugyanis nem a tétlen bringásoknak való. Az ebbe épített rendszer csak segít pedálozni. De tekerni neked kell. A bringa használható hagyományos, pedálos, illetve pedál és elektromos rásegítés üzemmódban is. Az akkumulátorról hajtott motor csak megkönnyíti, de nem helyettesíti a pedálozást. Beállíthatjuk, hogy az általunk kifejtett nyomatékkal vagy annak a kétszeresével segítse a tekerést. Vagyis a használatával a vízszintesek egy kicsit lejtősebbnek, az emelkedők kicsit vízszintesebbnek fognak tűnni. A rásegítés 25 km/h sebességig működik, utána lekapcsol. De ezzel városban, ha minden piros lámpánál meg is állunk, amit őszintén remélek, akkor is jó 20 kilométeres átlagsebességre számíthatunk. Ez már autóval is jó átlagsebesség, főleg a belvárosi részeken, hát még csúcsidőben. És amiért igazán lehetne szeretni: városban még meleg nyári napokon is úgy lehetne bringával munkába járni, hogy az ember nem izzadna meg. Jól hangzik. És a Bosch akkukra mondott 8 éves élettartam - a 8 év elteltével is csak évi 20% kapacitáscsökkenésről beszél a forgalmazó -, az egy feltöltéssel megtehető 100 kilométeres hatótávolság sem rossz. Elképzelem, ahogy megtelnek Budapest útjai munkába bringázó közép- és felső vezetőkkel, akik mernek öltönyben bicajozni, mert nem kell attól félniük, hogy a reggeli mítingen majd ordas emberszagot árasztanak. Rokonszenves kép. Ha vennék ilyet, akkor valószínűleg a Reptila lenne nálam a befutó. És valószínűleg nagyon népszerű tudna lenni, ha az ára nem lenne közel 600.000,- forint. A Gepida kifejlesztett egy olyan szettet is, amely segítségével elvileg egy tetszőleges másik kerékpár is elektromos rásegítésű pedelecké (na, ez hogy néz ki így leírva!) alakítható. De még ez a szett is 300 ezer forint fölött van, és ebben csak az alkatrészek ára van benne, az átépítés egyéb költségeit nem tartalmazza.  Sajnos Magyarországon több oka is van annak, hogy ez nem lesz tömegcikk: ennyiért jellemzően inkább X éves autót szoktak venni, másrészt ilyen értékes bringákkal nemigen volna ésszerű közterületen parkolni. De egyszer a mobiltelefon is csillagászati összegekbe került, alig valaki engedhette meg magának, ma meg csecsemőtől az aggastyánig mindenkire jut egy egész akárhány tized mobiltelefon. Bármi megtörténhet. A következő nagy találkozás a Viszikli volt. Mert annyira jó elképzelni, ahogy a város megtelik apukákkal és anyukákkal, akik egy ilyen triciklivel viszik a gyerkőcöket oviba. Imádnám, ha cégek ezzel szállítanának városon belül, és nagyon szívesen vennék kiflit egy mozgó pékségből, aki ilyen bicikliről árulja a portékáját. Az ára egyébként céges szemmel nézve nem kezelhetetlen: 200 és 300 ezer forint között mozog, ami egy ennél jóval kisebb kapacitású robogó árát sem éri el. Más műfaj, ráérősebb kiszállításra való, mint a robogó, vagy inkább azt mondom, egységnyi idő alatt kisebb sugarú körben lehet vele mozogni, és a bringaút-hálózatunk sem kifejezetten garantálja a viszonylag széles járgányt hajtók testi épségét. De a reklámérték hamar kárpótolja az embert. Ha túléli a körutat. Az érzés pedig priceless.  Ráadásul a forgalmazó azt mondta, hogy hamarosan érkezik a családbarát árra hangolt, magyar gyártású változat. Ez az ár - remélem, nem titok - valahol 100 és 200 ezer között lenne. Mivel 4 gyereket könnyedén, ráadásul bekötve (!) lehet benne szállítani, ez már talán elég vonzó lenne ahhoz, hogy el tudjon terjedni. A Viszikli (elképesztő jó név!) a városokban lehetne nagyon hasznos. Nehezítés, hogy ezt azért nem lehet csak úgy felvinni a negyedikre, utcán tárolni pedig az optimizmus diadala lenne a tapasztalat felett. De a körgangos házak udvarán már kényelmesen elférne, és ott talán biztonságban is lehetne. És mivel összecsukható, kellő elszántsággal azért máshová is el lehet rakni. Tudnám szeretni a várost sok ilyennel az útjain. A viszikli.hu-nak minden jót kívánok! Egyébként bérelhető náluk a bringa. Ismerd meg az érzést! Sokkal könnyebb tekerni, mint gondolnád. Az élet rövid. Mehetsz bringával is. :rock: |
Nekem erről papírom van
Amikor a feleségem megkérdezte, hogy minek építek még egy bringát, amikor van már nekem négy másik, elsőre nem tudtam meggyőző választ adni. Mármint olyat, ami őt meggyőzné. Nekem természetesen kétségem nem volt afelől, hogy halálosan szükségem van arra az ötödik biciklire. És épp letettem a nagy esküt, hogy ez aztán tényleg az utolsó. Majdhogynem magamnak is megesküdtem, de végül ezt megúsztam. Így később tudtam egy kicsit korrigálni az ígéretemet: egy darabig ez lesz az utolsó. Nem tartott sokáig az egy darabig. És azóta eltelt több darab is. Na de minek az embernek több bicikli? Először inkább azt mondom el, hogy minek egy amúgy normális embernek több bringa. Nos, több biciklire azért van szükség, mert minden terepre más kerékpár az ideális. Hegyen-völgyön az ember montival jár, ha lehet, teleszkópossal, hogy ne essen ki a tömés a fogából, amikor lefelé csapat a Kékesről. Városban viszont teljesen értelmetlen mélyen barázdált, dagonyára tervezett, vaskos, 26-os gumikkal menni. Egyrészt elképesztő energiát veszíthetsz már azzal, hogy fölöslegesen hatalmas súrlódási erőt kell leküzdened. Egy 26-os kerékkel - amit jellemzően 3-4 barra fújsz fel, míg egy országúti bringát 7-10 barra - soha nem fogsz olyan gyorsan tekerni, mint egy rendes, városi méretű 28-as bringával. Másrészt a monti mély mintázatú kereke még egy szerényebb pocsolyán áthajtva is akkora kupacokban szórja a sarat a hátadra, meg az arcodra - dögös montin nincs sárvédő! -, hogy az így begyűjtött készletből egy hét után földosztást tarthatsz, mint megannyi Károlyi Mihály. Szóval azt mondom, hogy aki szeret biciklizni, és teheti, a tetejébe még biztonságosan tárolni is tudja, az tartson legalább két biciklit, mert minimum ennyi kell ahhoz, hogy semmi jóból ki ne maradjon. Legalább egy városit és mellé egy montit. Egy régi zen mondás szerint a bicikli olyan, mint a legjobb barát. Támaszkodhatsz rá, ha be vagy rúgva. Szerintem evidens, hogy az embernek minél több barátja van, annál jobb. Így történt, hogy elkezdtem mindenféle bringákat építeni. Mert az, hogy kell egy bringa aszfaltra, egy meg terepre, az csak egy nagyon kevéssé differenciált megközelítése a biciklizésnek. Ennél sokkal többféle bringára van szükség, ha az ember egyszer ráérez az ízére. Alapvetően országútikba szoktam beleszeretni, illetve ezeknek a vadállatoknak különféle háziasított változataiba. A monti egy másik világ. Azért jó, ha van egy belőle, mert erdei ösvény azért még mindig több van, mint kerékpárút. És ha egy reggel arra ébredsz, hogy a benned szunnyadó hipszter azt mondja: indulj neki a világnak, testvér, mert ennek ma van a napja, és hagyd el a járt utat a járatlanért, akkor legyen mire ráülni, és kivonulni a civilizációból. Mert vannak napok, amikor rá kell hozni a frászt az illegálban hóvirágot szedőkre az erdőben. Fel kell tudni ismerni ezeket a napokat, és hallgatni kell erre az érzésre. És ehhez azért tényleg kell egy monti. De a szívemnek legkedvesebbek akkor is a keskeny kerekű, különleges megjelenésű, nagy sebességre képes, (lehetőleg muffolt) acélvázas, többnyire a múlt század - azért kemény ezt leírni - 70-es éveitől a 90-es évek közepe-végéig gyártott országúti vázaira épített geek bringák. Meg a szépen felújított gyári versenyek. Meg a leharcoltak, amiknek a fényezését már lekarmolta a lakat. De ott van bennük az a, az a... szóval érted, az a "kéne ez is, mert nagyon tudnám imádni". Mellesleg vadul rajongok a holland biciklikért is. Persze azok közül is a hagyományosabb, régebbi cuccokért. És ez a honlap, meg ez a blog semmi másról nem fog szólni, mint arról, hogy ilyen bringákat építek, ezekkel megyek jobbnál jobb helyekre, és megpróbállak rávenni, hogy építs egyet te is. És járj vele minél többet. Hiszen az élet rövid. Mehetsz bringával is. :rock: |
1-4 of 4