Sokat küzdöttünk egymással. Semmi nem akart stimmelni vele. Elképesztő hajtásrendszere volt, menetnek a vázon belül nyoma se, semmilyen megoldással nem lehetett se hagyományos középcsapágyat, se monoblokkot szerelni bele. Legfeljebb belehegeszteni lehetett volna bármit - egy alapos szőnyegbombázás után. Ez nem is lett volna baj, ha a bringa előző életében legalább egy icipici törődést, egy morzsányi szeretetet kapott volna. De a kis piros Puchot nem szerették. Csak kísérte a gazdáját a kocsmába, meg haza. Így aztán volt mit küzdeni, míg a hajtómű végül kotyogás- és szorulásmentesen a helyére került.

A kis Puch tényleg olyan volt, mint Higgins professzor tanítványa. A ki tudja, hogyan, mégis kiváló minőségben megőrződött acélfelnikben javíthatatlan kontra rejtőzött. Csak hogy a szívem jobban fájjon. Egy cseh darabbal sikerült helyettesíteni. Nem akarta az első fogaskerék azt a láncot, amit a hátsó szeretett volna - szóval Pygmalion nem adta könnyen magát.

A legszebb állapotban a láncvédőjét őrizte meg, ez is lett a központi dizájn elem is a bringán. (Vagy a kosár... de az új.)

Mondhatnám, hogy ez egy My fair lady történet. Mert bár sokat szidtam, amíg alakítgattam, végül gyönyörű lett és hibátlan. Tökéletesen illett már a legúribb társaságba is - még színházba is lehetett volna már menni vele -, ráadásul sikerült is beleszeretni. De a sztori vége nem az, mint a musicalben. Hanem az lett, ami a G. B. Shaw darabban: elváltak útjaink. Sopron közelében talált szerető gazdára. Úgy tudom, jól van.

Jöjjön néhány előtte-utána kép!

Ilyen volt, amikor megérkezett:

Egy rövid videó az első találkozásról:

Egy pedig arról, ahogy készült. Együtt építettem a Heidemannal, egy rendezvényen lehetett megnyerni őket:

Ilyen lett: