Előttem van a kép, ahogy ott sorakozik egymás mellett vagy 20-30 egyforma zöld ruszki bringa, mind betekerve valami vécépapírra emlékeztető, drapp csomagolópapírba vagy mibe - maradjunk a vécépapírnál, mert arra hasonlított a legjobban. Majd egy óráig válogattuk a Papámmal, amíg sikerült találni egy olyat, aminek nem volt már helyből meghajolva a vázcsöve. Ott a Keravillban szereltük össze, hogy haza tudjuk hozni - persze lábon. Nem volt szakképzett eladó, aki belője a bringát, de simán engedték, hogy a biciklitáskában lévő szerszámokkal beállítsunk mindent.

Soha nem felejtem el a napot. Az első nagy bringám volt. A nővérem kinőtt 24-ese helyett kaptam, amit előtte szépen rendbe hoztunk. Még le is fényeztük azzal a vörheny színű Neoluxszal, amilyen a  Skoda 105 színe volt. Meg kapott új kerekeket, vadiúj gumikkal. Aztán ment a bizományiba. Négyszázat adtak érte. A Szputnyik árának a felét. Nem járt rosszul, aki megvette.

Szóval emlékszem a pillanatra, amikor megláttam kamaszkorom vágyainak a tárgyát, az évek óta áhított versenybiciklit. És minden alkalommal, amikor betolom a lepukkant bringa-zombikat a garázsba, megállok, és nézem őket. Közben pedig azon gondolkodom, milyen lehetett a pillanat, amikor az első gazdájuk meglátta őket. Ahogy én a zöld Szputnyikot, amire már évek óta vágytam, és el se mertem hinni, hogy egyszer nekem is lesz.

Nekem az a nap maga volt a csoda.

Szóval egyszer ezek a bringák is látták örülni az első gazdájukat. De az már rég volt. Ideje, hogy minden ilyen lepukkant régi bringa újra láthasson valakit, akivel kölcsönösen egymásba szeretnek.